A bevándorlók mi vagyunk

Sok szempontból mindenki bevándorló, most csak egy nézőpontra szeretném felhívni a figyelmet. Ahogy a magyar állam a bevándorlókkal bánik, az megmutatja, hogy hogyan bánik a magyar állam a saját állampolgáraival. Most nem feltétlenül a könnygázra meg a kerítésre gondolok, hanem az államigazgatás, az állami intézményrendszer és az állampolgár/bevándorló viszonyára.

Ez pedig eléggé tragikus.

Sokszor van úgy, hogy ha benne vagyunk valamiben, vagy megszoktunk bizonyos dolgokat, fel sem tűnik mennyire visszás, problémás egy adott helyzet. Elfogadjuk, ilyen az élet, ez van, vagy esetleg eszünkbe sem jut, hogy lehetne másképp is. Ehhez társulhat szűklátókörűség, tájékozatlanság, passzivitás, megtévesztés – ekkor az a vakság a saját ügyeinkre még nagyobb. De ha valahogy kívülről tudjuk szemlélni a dolgokat, vagy lesz összehasonlítási alapunk, vagy valaki más példáját látjuk, akkor gyakran ráébredünk a mi saját nehézségeinkre, át tudjuk értékelni a saját helyzetünket. Például, ha egy iskolai menzán pocsék az étel, ez gyakran fel sem tűnik a gyerekeknek, vagy egyszerűen megszokják. Ha viszont valaki átkerül egy olyan helyre ahol jobban főznek, azonnal észreveszi mennyire gyenge volt a régi konyha.

A menekültáradat is rávilágított sok dologra, ami hétköznapokon fel sem tűnik már. Többek között arra, hogy a magyar államigazgatás milyen embertelen, személytelen tud lenni. Vagy máshogyan fogalmazva mennyire nem ügyfélközpontú, hanem csak a sajátos hivatalközpontú gondolkodás üressége érvényesül a hivatal és ügyfelei közötti kapcsolatban. Nincs odafigyelés, nincs emberi bánásmód, nincs praktikusság, nincs humánum. Éppen ellenkezőleg: lekezelő, bürokratikus, az ügyfelet tárgyiasító, személytelen és rideg, logikátlan ügyintézés van.

Ezt persze eddig is tudtuk, de a menekültekkel kapcsolatos igazgatási, államigazgatási eljárás ezt élesen, a megszokás és beletörődés leple nélkül napvilágra hozta. Nekünk, harcedzett magyar állampolgároknak gyakran fel sem tűnik mennyire nem jól működnek a hivatali eljárások. Megszoktuk a küzdelmeket, a logikátlanságokat. Átrágjuk magunkat az értelmetlen űrlapokon, kivárjuk a sorokat a különböző hivatalokban, hagyjuk magunkat ide-oda küldözgeti. És megszoktuk azt az érzést, hogy mi vagyunk a hülyék, mert nem tudjuk hogyan kell egy adott ügyet elintézni, milyen irodákban, milyen rejtélyes nyitva tartással, mely űrlapokkal. Fel sem tűnik, hogy az állam szervei nem segítő szándékkal működnek, hanem ellenségesen, a helyzetet nehezítve, bonyolítva. Sőt, ezt gondoljuk természetesnek.

A menekültek és a magyar bürokrácia harcában mi, állampolgárok a menekültek helyzetében vagyunk.

Példák:

Mikor a menekült kezébe nyomnak egy vaktérképet, az például olyan mint amikor a NAV küldözget teljesen értelmet számlakivonatokat. A menekült se tud mit kezdeni egy netről lelopott vaktérképpel, fogalma sincs merre kell menni, milyen állomás felé, hol van vonatpótló autóbusz. A NAV által küldözgetett levelek éppen így érintik az állampolgárt is: ötlete sincs mi ez a három évvel ezelőtti kétezer forint mínusz, mi a jó nyavalyát kellene neki most tennie.

Vagy amikor megy a vonat Bécsbe, nem megy a vonat, felszállhat, nem szállhat fel. Sokaknak ismerős például a pályázati rendszerből: kiírják, nem írják ki, nem úgy írják ki, határidőket változtatgatnak össze-vissza. Ugyanannak a mentalitásnak a két megnyilvánulása.

A felvilágosítás, a saját nyelven való közlés hiánya is ismerős lehet, azoknak legalábbis biztosan, akik kapcsolatba kerültek már az MVH-val. (Ez a mezőgazdasági ügyekkel foglalkozó hivatal az én falumban valóságos mumus.) Sok oldalas levelek, 95 százaléka a szövegnek copy-paste, tele szószerinti több bekezdéses jogszabály idézetekkel, érthetetlen hivatali bikkfanyelven írt mondatszörnyetegekkel. Külön szakma ezeken kiigazodni, hogy most vajon miért is akarnak megbüntetni több százezer forintra.

Szóval, ebből a szempontból mi vagyunk a menekültek, itt a meztelen igazság.